Job 17

1 Szellemem meg van törve, napjaim elenyésztek, sírok várnak rám! 2 Bizony csúfolkodással illetnek engem, és zaklatásukon kell időznie szememnek. 3 Állj jót, kérlek: kezeskedjél értem tenmagadnál! Ki az, ki kezet csap velem? 4 Mert az ő szívöket elzártad az eszességtől, azért nem engeded felülkerekedniök. 5 Ki osztályrészért elárul barátot, fiainak szemei el fognak epedni. 6 Oda állított engem, hogy példálózzanak népek, s azzá lettem, hogy arczúl köpnek. 7 Elhomályosúlt bosszúságtól szemem, s tagjaim akár az árnyék mindannyi. 8 Eliszonyodnak e miatt az egyenesek, s az ártatlan fölgerjed az istentelen ellen; 9 és az igaz ragaszkodik útjához s a tiszta kezű gyarapodik szilárdságban. 10 Azonban ti mindannyian csak jöjjetek újra, de nem találok köztetek bölcset. 11 Napjaim elmúltak, gondolataim elszakadtak, szívemnek tulajdonai! 12 Az éjszakát nappallá teszik, a világosságot közelebbé a sötétségnél 13 Ha az alvilágot házamul reméltem, a sötétségben megterítette mágyamat, 14 a veremnek így szóltam: atyám vagy! anyám és testvérem! a féregnek: 15 hol van tehát reménységem, és reménységem – ki látja meg? 16 Az alvilág reteszeihez szállanak le, ha egyaránt porban lesz nyugalom.